2011. november 2., szerda

Elkésett hívás...

Hazafelé tartunk a boltból, autóval. Megszólal a telefon, felemelem, látom, hogy nem ismerős keres. Fogadom a hívást, mondom: egy perc megállok a kocsival. Egy hölgy keres, bemutatkozik, megkérdezi elmondhatja-e a mondókáját. Beleegyezem. (első hiba) Egy villanyborotva márka hasznosságát kezdi ecsetelni. (beültem a körhintába) Azon gondolkodom közben, közbeszóljak, nem teszem (második hiba) Nem köt le a dolog, de felmerül a kérdés, mikor, és legfőképpen hol vesz levegőt beszéd közben a hölgy. Befejezi. Semmi csúnya nem jut az eszembe, ezért csak ennyit mondok: elnézést, de nekem 50 éve szakállam van. A hölgy elköszön. Mámocska: csak 40 éve van szakállad. Ami igaz, de az 50 is, csak akkor még borotváltam.

2011. november 1., kedd

Mi...(2)


Előzmények: kacsa combokat vásároltunk, négyet. Ezt sütötte meg Mámocska, a csontokat Huncutkának szántuk. Minden a terv szerint haladt, mindaddig, míg a csontokat oda nem adtam Huncutkának.
Huncut: Most jönnek a finom falatok, már nagyon vártam rá, éreztem a konyhaajtón kiáramló illatokból, hogy ma nekem is jó napom lesz. Nem mintha máskor szűkös lenne az ellátás, de azért egy finom kacsa csont, az más.
Én: Látom már, hogy nagyon izgatott, legszívesebben az edényből kivenné a csontokat, de azért türtőzteti magát, csak ugrándozik körülöttem. A csontokhoz járt még egy kis főtt rizs, a maradékból. Ügyesen a táljába öntöm, aztán jöhet a zaba. Huncut neki is esik, mint tót a vadkörtének, de egyszer csak valami furcsa történik.
Huncut: Valami gáz van, a második csont nem akar lemenni a torkomon, megakadt a szájpadlásomon. Most mi a fenét lehetne tenni. Megpróbálom valahogy kipöckölni onnan.
Én: Huncut hirtelen abbahagyta az evést, bal mancsával a szájába nyúl, fejét rázza. Itt valami nem igazán jó.
Huncut: Ez így nem fog menni, megpróbálok enni rá egy kis rizsát, hátha lemegy.
Én: Nem tudom mi történhetett, remélem nem akadt meg a csont a torkán. Huncutka le föl mászkál, már nem törődik a kajás tállal, egyre csak a szájából szeretne valamit kikotorni a mancsával. Most már nem kétséges, hogy valami nem stimmel, vagy nem tudja lenyelni a csontot, vagy mondjuk kifordult egy foga az erős harapástól, és attól szeretne megszabadulni. Oda hasal elém, mancsával továbbra is a szájában turkál, néz rám, mintha a segítségemet kérné. Próbálok a kezemmel a szája felé közelíteni, de morog, szája szélét felhúzva vicsorít. Hiába, csak kajáról van szó, az ösztön működik, még akkor is, ha én vagyok a falkavezér. Közben eszembe jut az állatorvos, de mire ideérne, itt már bármi megtörténhet. Mámocska beszalad a konyhába, mint később kiderült egy szelet kenyérért, hátha az segít.
Huncut: Bele kéne nyúlnod a számba, ott nem stimmel valami. tudom, hogy félsz, de nem tehetek róla, ezt a vicsorítást ösztönösen csinálom. Kérlek, legalább próbáld meg, hátha sikerül valamit tenni.
Én: Ennek már a fele sem tréfa. Valami kesztyű kellene. Irány a szerszámos kamra, ott van egy pár munkavédelmi kesztyű. Meg is találom, de csak az egyiket, de gyorsan előkerül a másik is. Felhúzom, irány a kutya.
Huncut: Ez a kesztyű jó megoldás lesz, bár én akarattal úgysem foglak megharapni.
Én: Megfogtam a két állkapcsát, óvatosan szétnyitottam. Huncut egyre erőteljesebben morgott, de nem kapta ki a fejét. A felső fogsora között, egészen hátul, a torkához közel, egy csont volt beszorulva. Szegény hiába is próbálkozott, nem érhette el a mancsával. De én sem tudtam mit tenni, mert, mindkét kezemmel az állkapcsait fogtam, nem értem el a csontot. Eszembe jutott apám egyik tanítása. Még nem jártam iskolába, mikor egy alkalommal a garázsból hazafelé menet, ismeretlen kutyák kerültek a telepre. Apám azt monda, hogy ha egy ilyen kutya megtámad, akkor, ha egy mód van rá, próbáljak a kutya szájába nyúlni, és nyelvét az alsó álkapcsára szorítani. Ilyenkor ösztönösen nagyobbra nyitja a száját, ráadásul nem tud harapni. Soha nem került sor a módszer igazolására, hát gondoltam itt az alkalom. Hüvelykujjamat a nyelvére tettem, leszorítottam, és minden úgy történt, mint ahogy a „nagykönyvben” le van írva, a másik kezemmel sikerült kipöckölnöm a csontot a fogai közül. Huncut persze egyből apróra ropogtatta a bajtokozót, majd farkát csóválva állt előttem, orrával a bokámat bökdöste.
Huncut: Köszönöm, hogy segítettél rajtam, és meg kell vallanom, hogy én vagyok itt a legnagyobb hunyó, kellett nekem olyan mohónak lennem. Majd máskor jobban vigyázok, de hát nagyon csábítóak voltak azok a csontok.
Én: Mámocska, kezében a szelet kenyérrel, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy minden rendben, és Huncutnak adta, most már „jutalomfalat”-ként a kenyérdarabot.
Tanulság: Mi vagyunk a hibásak, kétszeresen is. Először: mit gondol két nyugdíjas pedagógus, hogy csak úgy kacsahúst eszik, ráadásul hétköznap, mikor a nyolcadikak vagyunk a megbízhatósági listán. Másodszor: ha mondjuk kaviárt ettünk volna, az biztosan nem akad meg a kutya torkán, bár, ha Ukrajnán keresztül jutott volna hozzánk a kaviár az elég ciki, mert ők meg hetedikek ezen a listán.